Már két éve terveztük és vártuk a
csongrádi könyvtárosokkal, hogy az intézményükben tarthassunk egy író-olvasó
találkozót. Most végre erre is sor kerülhetett. Három óvodából 70 nagycsoportos
ovis érkezett A rettegő fogorvos előadásra. Egyiküktől megtudtam, hogy
mesemondás előtt mindig csöndben kell lennünk, és a könyvtárban sem szabad
hangoskodni, hogy ne zavarjuk a többi olvasót. Szerencsére mi egy egész
különtermet kaptunk, ezért a meseolvasás és –hallgatás mellett nem zavartunk
senkit, mikor játszottunk. Előkerültek a rettegett fogorvosi műszerek – de
kiderült, hogy kivétel nélkül bátor gyerekek jöttek el az előadásra, akik nem
félnek egyiktől sem. A körbeadott fogfúró például se nem szúrós, se nem fájós,
se nem ijesztő. A leheletvizsgálat eredményeként az óvónénik a terem közepe-vége
felé májkrémszagot állapítottak meg – ez volt a tízórai. A színpadhoz közel
pedig állítólag friss, harmatos, üde illatok szálltak – lehet, hogy a
tisztítószerek illatát éreztük. Az előadás legvégén a nagy közös csongrádi
fogmosás vette kezdetét. Én osztogattam a fogkrémet – mentolos, epres, málnás,
ananászos, paprikás krumplis, háromgombócos fagyis és rántott húsos ízűeket. Az
előadás végén felfedtem az inkognítómat – elárultam, hogy igazából nem is fogorvos
vagyok, hanem meseíró. Kiderült, hogy ezt már minden gyerek
kikövetkeztette – de az egyik óvónéni meglepődött, ő tényleg elhitte, hogy
fogorvos vagyok. Ezek szerint meggyőzően és hihetően rémüldöztem a gyerekektől
(ahogy köztudomás szerint a fogorvosok szoktak). Legvégül, mikor a másik két
könyvemről is ejtettem pár szót, és a Puszirablók kötetet mutattam fel,
az egyik kislány közbeszólt, hogy nem is nyuszi, hanem kenguru van a borítón. Ő
ugyanis úgy értette, hogy nem Puszirablók a könyv címe,
hanem „Nyuszirablók”.
