Az előadás napján tombolt az árvíz. Meglepő volt, hogy a decsi művelődési ház telis-tele volt pakolva katonai ágyakkal. Katonákat - ekkor még - nem láttunk, hiszen homokzsákokat pakoltak a gáton. A könyvtárban összegyűlt gyerekcsapat lelkes mesekedvelőkből állt. Már az első pillanattól kezdve vették a lapot, mikor Pöndöri uram a polcok között settenkedve megijesztette őket. Alig húsz perce zajlott a foglalkozás, kezdtünk belemelegedni a játékba, mikor az egyik szervező odalépett hozzám (éppen puputevék voltunk, málnaszörpöt termeltünk a púpunkban), hogy be kell fejeznünk az előadást, ugyanis a katasztrófavédelem fog tanácskozni a könyvtárban. Ezért aztán szedni kellett a születésnapfalvi sátorfánkat. Szerencsére a decsi iskolának jutott mesekönyvből, én pedig megígértem, hogy amint lehet, újra eljövök, hogy az elmaradt játékokat is bepótoljuk.
Őcsényben kisebb gyerekekkel találkoztam,
azonban a fantáziájuk semmivel sem maradt el az előző csapatétól. Sőt, az egyik
kisfiú nemcsak engem, de a könyvtárosokat, a tanító nénit és a társait is
többször megnevettette az ötleteivel. Elég annyit elárulnom róla, hogy mikor
kengurukként szökdécseltünk körbe körbe a teremben, ő azt monda, hogy szerinte
beleférek az erszényébe, és elbír, ezért megpróbált felemelni. Mit mondjak,
félig sikerült is. Megtapsoltuk a három születésnapfalvi gazdát, majd hosszasan
búcsúzkodtunk. Elárultam nekik egy titkot, nevezetesen azt, hogy az egyik jó
barátom Őcsényből származik. Sőt, az őcsényi könyvtáros Erzsi néni volt
régebben az ő óvó nénije. És még egy érdekesség is történt: az iskolai menzán
20 év után most először újra megettem a tökfőzeléket. Ezzel még magamat is
megleptem!
Szekszárdon két osztálynyi nagy csapat
gyűlt össze. Délután volt már, közelgett a vakáció. Úgy gondoltam, jó alkalom
ez egy kis hangoskodásra a könyvtárban. Mikor az ajándékokat osztottam ki
(Születésnapfalván a földön mindenfelé ajándékok hevernek), az egyik kisfiú azt
mondta, hogy a legesleginkább egy iphone 5-nek örülne. Azt azonban már nem
igazán tudta megfogalmazni, hogy mire szeretné használni. Egy kislány erre azt
mondta, hogy szerinte csak a reklámok miatt érzik sokan úgy, hogy valamit
nagyon szeretnének, pedig sokszor nincs is szükségünk ezekre a dolgokra.
Érdekes beszélgetés kerekedett ki a témából. De nehogy bárki is azt gondolja,
hogy komolykodásból állt csak az egész találkozó! Az első sorokban nagy,
szűnni nem akaró kuncogás, majd röhögés ütötte fel a fejét. Kiderült, hogy az
egyik fiúnak, ha nevetni kezd, mindig kicsordul a könnye is. Rajta nevettek a
többiek (minden rosszindulat, gonoszkodás nélkül), és ahogy nevetőgörcsöt
kapott, tényleg potyogtak a könnyei. Mit volt mit tenni, nevetésszünetet
rendeltem el. Mindenki köteles volt annyit és olyan hangosan nevetni, amennyit
csak bírt. Három ilyen szünet kellett ahhoz, hogy lecsillapodjanak a kedélyek.
Folytattuk tovább a játékot, a mesét, majd hosszan beszélgettünk még a dedikálás
közben. És néhány rajzot is kaptam ajándékba. Most már jöhet a vakáció!
